Egy kis termikelés

Sajnos csak most, három hét távlatából jutott időm, hogy leírjam, így nem lesz teljesen pontos minden részlet. Mivel azonban még mindig hatása alatt állok, remélem át tud adni az érzésből egy kicsit a szöveg…

Történt tehát, hogy – sok, inkább nem részletezett bonyodalom ellenére – szombat délelőtt elindultam a többiek után a Naszályra. Egyedül mentem kocsival, Pigi telefonos útmutatása alapján elég jól odataláltam a leszállóba. Turistaút megvan; nosza, fel a hegyre!

2011-04-23 10.57.33.jpg Félúton utolértem a többieket és tizenegyre már bőven fent ültünk a hegy tetején, ahol gyönyörködtünk a párás tájban és az eget borító cirrusokban.

Megérkeztek az “öregebb sasok” is, akik biztattak minket, hogy milyen jó idő van, menjünk már. Mi persze nem dőltünk be és inkább végignéztük, ahogy egyikük start után hamar leszállni kényszerül, majd újra felbattyog a hegyre. Eközben további emberek érkeztek a tetőre szárnyakkal is, meg anélkül.

2011-04-23 10.57.49.jpg A szokásos parawaiting tehát folytatódott. A nagy várakozásban azt vettük észre, hogy a szél egyszer csak piszkosul beerősödött, és úgy is maradt. “Nem lesz ez így jó…” – gondoltuk mindannyian.

Egy órácskával vagy kettővel később a profi pilóták szépen elstartoltak, de mi éreztük, hogy ez a szél nekünk még nagyon sok. Ők is alaposan küzdöttek a méterekért függőleges irányban éppúgy, mint a széllel szemben, vízszintesen.

2011-04-23 14.56.12.jpg

Így mi a földön ülve, beszélgetve néztük a pilóták széllel vívott küzdelmét, közben pedig a felhőkép kezdett egészen szépen kinézni. De mi csak vártunk, hiszen ezen a köves starthelyen nem érdemes kockáztatni.

Szép lassan azért észrevehetően gyengült a szél; én például felfigyeltem rá, hogy már az erősebb periódusokban sem hallom fütyülni a fát. Hirtelen felöltöztünk repülős gúnyába; én kissé talán nagyképűen sínadrágot is hoztam és ha már hoztam, fel is vettem. Meglepő módon, árnyékban nem is volt benne melegem.

Ekkor megint szakértettünk kicsit és – szerintem egymást kicsit túlparáztatva – arra jutottunk, hogy ez még mindig erős, így vártunk. Inkább vállalja az ember sokszor alul magát, mint egyetlen egyszer túl…!

Bár a többiek szerint ekkor a szél még mindig “nem sokkal gyengébb ez, mint ami a Sárhegyen volt” erősségű, amikor láttuk, hogy egy hetvenéves pilóta gond nélkül startol, majd vad emelkedésbe kezd, ráadásul jól láthatóan egyáltalán nem volt gyorsítója, Pigivel ketten úgy gondoltuk, hogy “talán jó lesz ez nekünk is”.

Ekkor persze már minden elő volt készítve: bekötések, GPS, rádió, varió leellenőrizve, ernyő rózsában a fa alatt. A szél hirtelen legyengült, már nem az almulásokat, hanem a befújásokat figyeltük. Pigi – szokásához híven – gyönyörű startot mutatott be, utána gyorsan kiterítettem és vártam az anyagot. Pigi szépen nívóban maradt, kicsit emelkedett, nagyon biztató volt. Ekkor már délután négy óra múlt.

Ennek ellenére bennem volt a start-para erősen. Nem egészen jó körülmények, régen is repültem, a starthely sem egyértelmű… Még egyszer végiggondoltam az egészet, check lépéseket fejben végigpörgettem. Varió bekapcsolva, légtér tiszta, akkor most kéne egy befújás. A starthely aljában lévő bokrok levelein látszik, hogy jön valami. Jó lesz? Jó lesz. Gyerünk? Gyerünk!

Felhúztam, megfogtam, kifordultam és szinte helyben emelkedni kezdtem. Fél perc alatt +20 méteren voltam, de itt elfogyott. A szakértés alapján a starthely környékén szakadnak el a termikek, érdemes tehát ott próbálkozni. Néhány percig keresgéltünk, Pigi is nagyjából ezen a magasságon volt. Alattunk még valaki idegen startolt.

Nullázni legalább elég jól lehetett, nem dobált, élmény volt repülni. Apróbb emelésekben, óvatosan lejtőzve nyertük szép lassan a métereket. Figyelni kellett, mert nem volt gyenge a szél, eléggé sodort. De előbb-utóbb meglett a +100 is, ott már azért kicsit szebb emelések voltak, meg már lehetett tekerni, így a start után negyed órával elértük az 1000m AMSL-t. Nagyon király nézni, ahogy távolodik a talaj…

2011-04-23 16.48.40.jpg Ezren felvettem a kesztyűmet, amit eddig a beülő zsebében tartottam és összehúztam a kabátomat. Itt úgy öt percig keresgéltünk, nullázgattunk, majd láttam, hogy Pigi és a harmadik ernyős tekernek valamit és szépen emelkednek. Kicsit messzebb voltam tőlük, elindultam feléjük, de ekkor az én varióm is becsipogott. Határozottan emelt, ráfordultam, centírozgattam. Úgy két-három métert tudtam kiszedni belőle, számomra elég gyors volt. Nem dobált, nem rázott, tök jó volt. Arra eszméltem, hogy a Naszály összement, a tájból terepasztal lett, a talaj csak homályosan látszik, a távolban a Dunakanyar csillog… Valami hihetetlen élményben volt részem.

2011-04-23 16.47.42.jpgEkkor már majdnem elértem a G légtér tetejét, amit TMA-5 miatt itt 2000m AMSL-ben határoztak meg. Abbahagytam a tekerést és kijöttem a termikből, talán 2002m-re emelkedtem. Ezek a varió adatai, a GPS – mint utólag kiderült – úgy 120m-rel magasabbra gondolt engem. A variót a starthelyen beállítottam, úgyhogy nem tudom, mi az igazság.

Nem akartam még fél napig gyalogolni leszállás után vissza a kocsihoz, késő is volt már, a felhők is elég szétesettnek néztek ki, meg egyébként is: Pigivel megbeszéltük, hogy nem megyünk el távra, haza is kell jutni valahogy. Lesz, ami lesz-alapon, elindultam széllel szemben, Vác felé. Nyugis volt a levegő, elővettem a telefonomat és fotóztam egy kicsit.

2011-04-23 16.51.54.jpgPigivel egy darabig együtt repültünk, aztán ő más irányba ment. Én egyenesen Vác belvárosa felé vettem az irányt, nagyon lassan haladtam széllel szemben, nyomtam a gyorsítót. Hatalmas leáramlások is voltak!

Visszaértem a starthely fölé (ugye termikelés közben hátrasodródtam alaposan) és ott megint találtam egy termiket, amit úgy 1950-ig tekertem. Csakhogy amikor elindultam kifelé belőle, akkor még jobban emelni kezdett: igazából nem a magját tekertem, hanem mellette voltam. 3,7m/s is volt már ekkor és én 2000-en voltam, légtérhatáron. Fület csuktam, aztán kinyomtam a gyorsítót is és még így is emelt. Láttam, hogy egy nagyobbacska összeállás alatt vagyok, de fene se gondolta volna, hogy párszáz méterre a felhőalaptól is így szív a dög… 2011-04-23 16.47.51.jpg 2144m volt a varió szerinti maximális magasságom, amivel szépen megsértettem a légteret. Egy kicsit megijedtem, pedig légiforgalom nem volt a környéken és tudtam, hogy 300m biztonsági tartalék van a TMA alja és a G légtér teteje között. A repülést egyébként sem tudnám nevezni MKK-ba, hiszen nem valid az IGC, amit a telefonom GPS-e produkál.

2011-04-23 16.47.45.jpgÍgy folytattam hát városnéző túrámat, gyönyörködtem a kilátásban, boldog voltam, sőt; úgy örültem, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Régóta vártam már erre a napra. Fantasztikusan jó felemelkedni; elszakadni a földtől és lent hagyni a starthelyen az összes problémát. A szelek szárnyán, szabadon szállni… Saját erőből és a természet energiáit használva jutottam el ide. Akkor úgy éreztem, hogy az ember a természettel harmóniában él. Nem parancsol neki, de tudása segítségével saját céljaira fordíthatja az erejét. Hogy lehetne így is élni, lent is. Amerre csak néztem, végtelen tér; föld, levegő, felhők és a kék ég. Számomra spirituális élmény volt. Úgy éreztem, egy kicsit ide tartozom, a levegőhöz. Ahol könnyű vagyok.

2011-04-23 16.51.59.jpg Ez volt az első alkalom, hogy ilyen magasan jártam, hogy ennyit emelkedtem; hogy igazán termikben repültem. Egész eddig vágytam erre. Úgy éreztem, most nyert igazán értelmet a repülés. Persze eddig is jó volt, eddig is nagyon élveztem – gyogyizni is fantasztikus, vagy órákon át lejtőzni, csak ülni ott és nézni szét a magasból -, de talán most lett valódi gyümölcse a rengeteg befektetett munkának, időnek, pénznek. Biztosan ezért volt rám ekkora hatással és legközelebb már nem lesz ennyire intenzív, később meg majd talán egy kicsit megszokott dologgá válik. Ahogyan a többi, idősebb pilótára ránézek, biztos vagyok benne: a varázs nem múlik el. Annak is örültem, hogy hegyről indulva repültem ezt meg és nem csörlésből; így talán még inkább magaménak tudhattam az ezerötszáz méter minden egyes centijét, amit nyertem. Meg ugye előtte, hogy megmásztam a hegyet. Úgy érzem, le kellett ezt írjam, hogy ne veszhessen a feledés homályába.

Azt hiszem, akkor pecsételődött meg a sorsom, amikor – öt, vagy hat éves koromban – egyszer repülővel mentünk nyaralni. Repülési magasságon beengedtek a Tu-154 pilótafülkéjébe és szétnézhettem, beszélgethettem a pilótákkal és táthattam a számat… Biztos vagyok benne, hogy az egy nagyon nagy élmény volt, egy meghatározó pillanat volt az életemben és nagyon szerencsés voltam, hogy részesülhettem benne.

Itt szeretném megköszönni mindenkinek, de elsősorban szüleimnek a rengeteg segítséget, amit kaptam tőlük és akik nélkül nem lehettem volna itt.

2011-04-23 16.52.16.jpg Meglehetősen lassan hát, de haladtam a város felé és még mindig jóval 1000m felett voltam, mikor Vácot elértem. Úgy gondoltam, ha majd ezer alá süllyedek, akkor megfordulok. Jött viszont velem szemben egy döglődő felhő, én naivan reménykedtem benne, hogy még ad valamit, így igyekeztem arra helyezkedni. A magasság pedig egyre csak fogyott és a felhő csak nem adta, inkább még jobban esett szét… Kinéztem a váci paneleket, azok majd biztos eregetik a termikeket, de semmi. Nyolcszáz alá ereszkedtem, megfordultam és mintha rakétára ültem volna, elindultam vissza.

Itt úgy éreztem, hogy alacsonyan vagyok és nem fogok hazaérni, de nyugodt voltam; már mióta ezer alá értem, folyton az elérhető leszálló-lehetőségeket figyeltem és volt is szép számmal. Tudtátok például, hogy Vácon van vagy öt teljes méretű focipálya? 🙂

Hazafelé persze nem gyorsítóztam, igyekeztem az optimális sebességet eltalálni, az apró emelés-kezdeményekben takarékra álltam, néha tekertem a nullát, az is sodort hazafelé, aztán persze kipukkant én meg mentem tovább.

Ekkor tűnt fel, hogy már meglehetősen alacsonyan vagyok és a Naszály megint magas lett. Hogy már nívó alatt vagyok…

Volt bőven leszálló, de – valószínűleg a váci nullákon felbuzdulva – inkább megpróbáltam visszaérni a “hivatalos” leszállóba, vagyis sokkal inkább a starthelyről csalogatónak tűnő, nagy zöld placcra az agyagbánya mellé. Már-már úgy tűnt, hogy el is érem, amikor alacsonyan repülve a szél erősebb lett (!) és irányt váltott; rá kellett tartsak, de egyébként is jobban süllyedni kezdtem. Egy szép zöld völgyoldalt néztem ki, de megláttam a lovakat és a villanypásztort, így irányt módosítottam és a völgy túloldalán lévő zöld tető lett a cél.

A kinézett leszálló előtt viszont rendes leáramlás volt (búgós varió, meg minden) és tudtam, hogy nem fogom elérni. A magaslat előtt, még a völgyben volt egy apró-cserjés, gondozatlan füves valami, karót nem láttam, “jó lesz ez akkor” felkiáltással ráhelyezkedtem, csakhogy szélárnyékba ereszkedtem és éreztem, hogy magasan vagyok, hosszú lesz. Fülcsukás!

2011-04-23 17.25.41.jpg Az ábrán látható módon sikerült egy fa mellé szállnom, a “leszálló” legvégébe. Az ernyő felmászott a fára, én lábammal a bozótot eltaszajtva földre huppantam. Talpon maradtam, de nem volt egyértelmű leszállás.

Szerintem a repülő ember soha nem száll le igazán. Egy kis darabja mindig ott marad a levegőben és annyival könnyebben éli utána az életét a földön.

Társaimat rádión elértem, eljöttek értem kocsival és leszedték az ernyőmet, amíg GZs visszavitt a kocsimhoz és segített betolni. Kösz mindenkinek!

Leszállás után szétnézve láttam, hogy kikékült az ég, szétesett minden felhő, nem véletlenül estünk hát le. Pakolászás után pedig az tűnt fel, hogy friss, szép karfiolos cumulusok vannak az égen. Kis esti meglepetés. Ha valakinek jól jön ki a lépés, ez még vagy húsz kilométerrel arrébb repíti… 🙂

Nagyon elfáradtam, de fantasztikusan jól éreztem magam. Pigi egy hasonló háromszöget repült, a harmadik pilóta, aki velünk tekert, 30km-t repült, a határ mellett szállt le. A többiek nem tudtak kitekerni, azt mondták, leállt a szél utánunk.

http://www.xcontest.org/world/en/flights/detail:bitvitez/23.4.2011/14:15

A fenti események természetesen kitaláltak, a képek pedig csupán illusztrációk!

This entry was posted in personal and tagged , , , , . Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *