Az út Németországba

Nos, hol is kezdjem?

Az előkészületeket nem írom le. Egyrészt nem volt sok, másrészt unalmas. Majd egy HOWTO jellegű posztot szánok a dolognak, de egyelőre még nem tudom, hogy is kellene ezt JÓL csinálni.

Az elején nagyon lelkes voltam. Nagyon akartam ezt az egészet. Vágytam az újra, és a kalandra.

Hát, kaland az van bőven. Csak nem ez volt a terv.

Nem, igazából nem volt terv. Megszoktam, hogy a dolgok csak úgy alakulnak. Persze nem maguktól, kell tenni értük, de azért alakulnak.

Most is alakultak, csak nem egészen úgy, ahogyan azt szerettem volna.

2012. szeptember 17-én, egy óra alvás után hajnal kettőkor elindultam Budapestről. A búcsú és a pakolás-költözés szörnyűségei után abban bíztam, a nehezén már túl vagyok.

Egészen az osztrák-német határig ezen a véleményen is voltam. Az autó haladt, a távolság köztem és a cél között a terv szerint csökkent (sőt, az indulásnál számolt két óra tartalékot három órára növeltem) az üzemanyag pedig a várt mértékben fogyott. Talán kicsit kevesebbet is fogyasztott a szokásosnál, a motor szépen járt, a dugattyúk és a szelepek tették a dolgukat. A kuplung működött, a váltó átvitte a nyomatékot, a generátor töltött, az olajszivattyú pedig a vízpumpával egyetértésben szállította azt a folyadékot, amire tervezték őket. Először nem is igazán értettem, mi okozta a hirtelen rázást, de pár másodperc alatt kapcsoltam.

Defekt. Méghozzá durrdefekt – ezt az enyhe gumiszag meglehetősen jól jelezte. Bal hátsó kerék, ezt szintén könnyen kitaláltam. Az uralmamat nem vesztettem el a gépjármű felett, a katasztrófa érdeklődés hiányában elmaradt.

Amikor az egyszerű főúton körülbelül ötven méter megtétele után félreálltam, szívem virágoskertjébe birodalmi lépegetőként hatolt a felismerés, miszerint “én barom, a legutóbbi defekt óta nem vittem el gumishoz a pótkereket”.

Néhány válogatott magyar káromkodás elmormolása után kirámoltam a csomagtartót. Nem kellett hozzá túl sok ész, hogy tudjam: a kidurrant keréknél sokkal jobban alkalmas közlekedésre a “kicsit szivárgó” pótkerék.

Aztán a tiszteletet parancsoló krómacél kerékkulcs hajlott el, miközben a rárohadt kúpos kerékanyát próbáltam jobb belátásra bírni, ehhez testsúlyomat is segítségül hívtam.

Körülbelül egy óra szenvedés, izzadás, erőlködés és némi káromkodás árán felpakoltam a pótkerket, amit a nálam lévő minikompresszor a szerelés alatt folyamatosan pumpált. Egészen addig, amíg el nem olvatt a kocsiban a hozzá tartozó biztosíték.

Szerencsémre pont járt arra egy helyi bácsi, aki többé-kevésbé érthetően beszélt, és sikerült megtudakolnom tőle, hogy a közelben sehol nincs gumiszervíz.

Volt viszont egy VW-Audi-Škoda szervíz, épp egy keréklevegőnyi távolságra.

Az osztrákok sajnos nem beszéltek németül, de engem legalább megértettek. Természetesen nem volt ilyen kis virsligumijuk, pláne nem bele való belső, no meg aztán különben is. Eszembe jutott viszont az a rövid beszélgetés kicsit több, mint öt évvel ezelőttről, amikor szülinapom alkalmából átvehettem a Trabant 1.1U erőgép slusszkulcsát.

“A felnik igen rozsdásak – nem tudni, tartják-e a levegőt. Úgyhogy inkább tettünk bele belső gumit.”

Hmmm. És mi van akkor, ha mégis tartják? A kidurrant belsőnél biztosan jobban.

Úgyhogy utasításomnak megfelelően a 18 éves forma srác a műhelyben a durrdefektes kerék jó állapotú felnijére felapplikálta a szivárgó kerekemen lévő köpenyt, plusz még egy szelepet is tett bele.

Persze ez nem volt ilyen egyszerű, először nem tudtak beállni a kocsival a parkolóból a műhelybe. A srácnak harmadszorra sem sikerült hátramenetbe kapcsolnia, viszont hang alapján megszámoltam, hogy még jó sok fog van a fogaskerekeken. Valószínűleg az anyósülésen helyet foglaló méretes bőrőnd nem segítette megtalálni a trabant váltóban jól eldugott fokozatot, úgyhogy megkértem: inkább cseréljük helyet. Utána húsz percig bírkózott a srác a gumiszerelőgéppel – nyilván nem ekkora kerekekhez szokták használni.

Egyébként igen komly látványt jelentettek a gumicafatok, amik a belsőből maradtak, kár hogy nem fotóztam le legalább. A szivárgó kerékben is csak gumi-maradványok voltak, csak ott a szelep mellett valamennyire tömített a gumi.

Ez az apró kaland végül csak három és fél órámba és tíz eurómba került, úgyhogy egészen jól megúsztam.

Csakhogy hátra volt még kicsit több, mint 100km és kicsit több, mint 1 óra.

Necces.

Nem, ez nem lesz így jó. Akárhogy nyomom neki, nem fog menni. Kellemetlen volt beismerni, de kénytelen voltam: nem fogok odaérni a szép nevű Zeugnisanerkennungsstelle 10-12 közötti nyitvatartási idejében.

Közben átléptem német földre, bűvészkedtem a SIM-kártyákkal, kicsit cserélgettem őket, mert a LIDL-ös kártyán (sejtésem ellenére) nem volt zseton. Úgyhogy vettem egy Vodafone napijegyet, amivel 50 MB-ot tudok internetezni (térképnek elég) és hazai árakon beszélek a hazaiakkal, ez igen kellemes volt.

A Zeugnisanerkennungsstelle (továbbiakban: ZAS) üzenetrögzítője közölte, hogy csak 9-10 és 14-15 órakkor lehet felhívni őket. (én is ilyen munkahelyet szeretnék) Egyébként persze megint én voltam a hülye, mert eleve el sem kellett volna küldjem nekik a nyelvvizsgabizonyítványomat (őket csak az érettségi érdekelte) és vissza is küldték volna postán, ha tettem volna a borítékba egy válaszborítékot. (bélyeg volt benne, csak boríték nem.) A másnapi beiratkozáshoz pedig kell nekem a nyelvvizsgabizonyítvány.

A több tíz kilométeren át tartó útfelújítás, terelés és dugó már nem tudott megmozgatni, ráérősen megálltam München szélén egy P+R parkolóban. (igen, itt van ilyen. és ingyenes.)

Vettem egy-egy jegyet a müncheni BKV-tól, egyenként 2,5€-ért (5,5-ért vehettem volna 24-órás bérletet is) és kipróbáltam a metrót. Pontosabban metróhálózatot, mert ott van jópár vonal.

Hát, kemény. Piszok jó. Sűrű, gyors, jól szervezett, modern. Nem drága, pláne az itteni bérekhez képest. München pedig gyönyörű.

A ZAS azonban nem viccel. Személyes fogadóidő 10-12, telefonos 9-10 és 14-15. Nem felcserélhetőek, és hiába vagyok az épület előtt, nem engednek be. Ehhez persze hússzori telefonálásra volt szükség. Végül egy romániai nővel együtt elzavartak minket, no meg különben is.

Igazából csak a portás volt paraszt, a kollégák telefonon kedvesek voltak, csak elmondták, hogy nem lehet sajnos megoldani. Pedig mindenre nyitott voltam, azt is javasoltam, hogy dobja le az ablakon, én meg majd elkapom… 😀

Végül abban maradtunk, hogy veszek egy borítékot meg egy bélyeget és elküldik nekem postán. Végül Ryz barátomhoz küldettem a levelet Regensburgba, ne utaztassuk feleslegesen országok között.

Aztán némi bóklászás és városnézés után irány a kocsi. Az üzemanyagom igencsak fogytán volt. Úgy 20km-re volt még elegendő, azért nem tankoltam, hogy ne veszítsek időt. Amikor meg már mindegy volt, akkor meg nem volt kút. Úgyhogy térképen belőttem a legközelebbi kutat és irány-horány.

Fáradtan, dolgavégezetlenül indultam hát tovább, hogy legyűrjem a hátralévő 120km-t, ami engem Regensburgtól elválaszt. A második lámpás kereszteződést elérve, egy már jól begyakorolt sebességváltás során a kuplungpedálom egy kedves pukkanással kísérve egyoldalúan felbontotta a szerződését.

Kietlen vidék, hosszú sugárutak, hetvenes tábla. Én meg 5000-es fordulaton, üveghangon megyek kettesben negyvennel. Mögöttem Audi, BMW, Mercedes és minden, aminek nem okozna nagy nehézséget a 200km/h átlépése. Úgyhogy gondoltam, valahogy dobok egy hármast.

Azt szerintem mindenki tudja a kézi kapcsolású sebességváltókról, hogy a kuplung arra való, hogy szétkapcsoljuk vele a hajtást és a motort. Erre valójában csak azért van szükség, hogy a nyomatékátvitelt megszüntessük. Ha a motor és a kerekek között épp nincs nyomatékátvitel, akkor a váltón belül (szinte) nincs semmilyen erő, ami a fogaskerekeket egymáshoz szorítsa. Következésképp akár kapcsolható is.

Elméletileg tehát annyi a dolgom, hogy épp annyira vegyem el a gázt, hogy a motorfordulat pont annyival csökkenjen, amennyivel az autó hajtás nélkül lassulna, üresben. Na persze, nem kell a műveletnek teljesen tökéletesnek lennie, erre vannak a szinkrongyűrűk a sebességváltóban. Ez az egész ennek ellenére nem hangzik túl egyszerűnek, de mivel nincs más választás, megpróbálom – gondoltam.

Gáz el, a váltókaron érzem a fogaskerekek közt fellépő erőket. A megfelelő pillantban kikaptam sebességből, jobbra-előre középre-fel és hármas. Egészen meglepődtem, mennyire simán ment a dolog. Se egy reccsenés, se hosszas darálás, egyszerűen csak bevette.

Wow. Ezek szerint a kuplung nem is alapfelszereltség egy autóban, hanem extra.

Az első parkolóban megálltam. Naivan azt gondoltam, hogy biztosan csak kiugrott a helyéről. Nem, az nem lehet, hogy elszakadjon. Hogy csak úgy, egyszerűen, mint valami egyszerű huzal elszakadjon. Ez az én trabantom, és ilyet az én trabantom nem csinál.

A bowden egy két-három milliméter vastag, apró acéllemezből sajtolt szembe van belekötve, ez a fej csatlakozik egy csappal a kuplungpedálhoz.

Illetve valaha csatlakozott.

A bowden végén lévő fej ugyanis jól láthatóan kétfelé tört, nyilván anyagfáradás. Még a sötét, szűk helyen is jól láttam, hogy a furatból indult a repedés. Persze az acélt is meg tudom érteni; a kifejezetten extra kemény kuplungrugókat nyitogató erőt olyan kis keresztmetszeten éveken keresztül átvinni, az nem lehet egyszerű.

Hát legyen.

Nézzük, mink van! Sajnos semmi jó. Csak kábel, gyenge, sodrott réz. Emlékeztem, hogy volt valahol kábelkötegelőm, de sehol nem találtam. Hm. Kerítésdrót kéne ide, meg egy kombinált fogó. Itt is van egy LIDL, nézzük meg.

Persze épp nem volt eladó semmilyen akciós műanyagszerszám, drót meg még annyira sem. De legalább vettem 30€-ért egy feltöltőkártyát. A szomszédban meg valami kertészeti bolt volt, ott tuti van drót.

Volt, de csak valami dísz-drót, fogójuk meg semmilyen, úgyhogy a drót sem kellett. De elmondták, hol a legközelebbi Obi. De úgy 5-6 km ide.

Így elindultam az Obi felé, kuplung nélkül. Egészen jól mentek a váltások, piros lámpánál meg olyat játszottam, mint új autókban a start-stop system.

De az Obiig nem értem el. Ugyanis megláttam egy maszek autószerelő-műhelyt, és ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy odamenjek.

A mester egy 30 év körüli, láncdohányos lengyel volt, meg volt ott egy kicsit sötétebb bőrű, talán török, aki igen kedves volt, láthatóan a mester barátja. De valószínűleg nem ott dolgozott, mert utcai ruhában volt és hátizsák volt nála, és csak téblábolt és beszélgetett. De mosolygós, kedves, segítőkész ember volt, a lengyel meg olyan tipikus csöndes-káromkodós szaki, aki nem ismer lehetetlent.

Ők az én embereim. Megnézték, és mondták, hogy semmit nem lehet csinálni ezzel. Mondtam, hogy legalább adjanak egy fogót meg egy darab kerítésdrótot. “Ugyan már, az két váltást sem bírna ki” – mondta a szaki. “Hol az a hegesztő?”

Úgyhogy elővette a MIG (CO2) hegesztőgépet, babrált tíz percet a huzaladagolójával, közben szerintem egy fél doboz cigit elszívott. Közben megjött egy lengyel haverja is, valami audival – azon volt valami munkájuk. Gondoltam, hogy elmondom a “Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, issza borát” című versikét lengyelül, ki is kerestem az interneten, de nem éreztem alkalmasnak rá a hangulatot.

A hegesztés elkészült, a bowden fejét rágányolta a pedál végére. Próba…

… és nem történt semmi. A bowden is szakadt volt, belül. Hogy ez hogyan lehetséges, fogalmam sincs. Egyszerre nem tud valami két helyen elszakadni. Csak bízom benne, hogy egyébként a motorblokkban a kuplungszerkezet maga rendben van.

Így ért a napnyugta: München szélén, egy lengyel autószerelő udvarán, az összes holmimmal az autómban, kuplung és szinte benzin nélkül. (Mert már a tervezett tankolás előtt elszakadt a nyavajás.)

Anya mozgósította egy épp Münchenben lévő ismerősét, hogy jöjjön értem. De nekem másnap kilencre Regensburgban kellett lennem, hogy beiratkozzak. És ekkor, az egyetemtől kapott papíromat ellenőrizve jöttem rá két dologra: nem a jó papírt hoztam el, hanem a második helyre beadottat. Ezen kívül, elfelejtettem átutalni a tandíjat.

Így aztán fél-egy óra kétségbeesés, kesergés, mérlegelés, ismételt kétségbeesés, vacillálás, romjaimba zuhanás, majd onnan feltápászkodás után úgy döntöttem: “a kuplung az csak extra.”

Valamelyik Stargate Atlantis epizód jutott eszembe, amikor a sérült hajóval valamit csinál McKay, aztán nagy-nehezen hazavezetik. Nekivágtam a 120km-es útnak Regensburg felé.

Szerencsére a városból kiérve (ahol egyébként vagy kétszer is elkavarodtam, mert a telefon fantasztikus érzékkel a kereszteződés előtt 200m-rel veszíti el a műholdjelet) beraktam negyedikbe és fel az autópályára. Regensburgig nem éreztem hát hiányát a kuplungnak. Hófehér, kicsit rozsdafoltos táltos paripám végül elhozott oda, ahová jönni akartam. Rakoncátlankodott, de cserben nem hagyott.

Amikor Rgbg-ba értem, már egészen enyhe volt a forgalom, így nem okozott nagy fennakadást a balfaszkodásom. Ryz-ékhez mentem, abban maradtunk hogy alhatok náluk pár napig. Kicsit kellemetlen volt a helyzet, mert Panni volt csak otthon, Ryz meg svájcban volt, úgyhogy eleve nem volt egyszerű kapcsolatba lépni velük. Nekiálltam szállást keresni, felhívtam több hostelt is, de nem volt üres helyük. Ekkor Panni felajánlotta, hogy aludjak náluk – így is tettem. Ekkor már 11 óra elmúlt, reggel pedig hatkor keltünk.

A nap közben fizetős parkolóhelyről elvittem a kocsimat az egyetem környékére, és gyalog indultam a beiratkozásra. A KTH-nak megfelelő hivatal (Studentenamt) rendben volt, az ügyintéző fiatal hölgy nagyon kedves volt. Diákigazolványt még nem kaptam, mert hiányzott a nyelvvizsga, a betegbiztosítási igazolás, meg a mani.

Úgyhogy, nem lévén mit tenni, ismerkedtem a várossal. Lejártam a lábam, fáradt voltam. Idegen a hely, senkit nem ismerek. Gyakorlatilag nincs hol aludjak, nem tudom mi lesz. Kellett ez nekem?

Aztán beletörődtem, elfogadtam. Nehéz. De vettem egy bringát, és az sokat segített. Volt már legalább valami, ami egy kicsit ideköt. Szar dolog otthon nélkül lenni, ha nincs hová elbújni és aludni, és nincs hol összerakni a számítógépedet.

De a város nagyon szép. Bóklásztam, szétnéztem. A legtöbb dolog hazai mércével drága, kivéve a telekom, meg a szupermarketekben a kaja.

A Subway itt ugyanannyiba kerül, mint otthon, csak itt nagyon megéri. A McDonald’s is nagyjából ugyanazon az áron megy, mint megszoktam. Egyébként már legalább négy McDonald’s-szal találkoztam a városban.

Ja, és nagyon szép a város is. A Duna itt sokkal gyorsabb folyású, van néhány sziget, meg hidak meg egy vízierőmű. Hét egész kettő tized megawatt, átlagosan öt méter duzzasztás. Hatalmas zsilip, meg minden. És a város nagyon szép, nem tudom, írtam-e már.

Van egy elég nagy óvárosi rész, masszívan átitatva történelemmel. Vagy egy vagon templom, meg a nagy dóm. Sok sörkert, sok hely, sok lehetőség. Tiszta, rendezett. Az RVV (így nevezik a helyi nyelven a BKV-t) elég jól használható, de én inkább bringáztam. Biciklivel nincsenek nagy távolságok itt, viszonylag kicsi a hely. Találtam viszonylag olcsó szállást egy diákszállón (Jugendherberge) – itt 26,5€ egy éjszaka és jár hozzá svédasztalos reggeli is.

Az egyetem és a főiskola közös kampuszon van, ami szintén nagyon szép parkos, zöld és modern. Az épületek is elég jól néznek ki, a BME I épületét mondjuk nem biztos, de a Q-t biztosan veri. A K-t nem lehet mondjuk… 😀

Jó hely ez. Kíváncsi vagyok, mi lesz. Nehéz, de kár lenne feladni.

This entry was posted in personal and tagged , . Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *