Samsara

Szerettem volna erről a filmről kritikát írni. De nagyon nehéz.

Szerintem azért nehéz, mert ez a film nem is film. Ez valami másfél órás, nyitott szemű meditáció, egy utazás, egy gonosz csel, egy kakukktojás. Egy élmény. Érzések áradata. A Samsara annyira hasonlítható a moziban megszokott filmekhez, mint amennyire egy novella egy vershez. De a megszokás kedvéért, nevezzük mégis csak egyszerűen filmnek.

A következő írás kicsit spoileres. De igyekeztem inkább a film rám tett hatását leírni.

A Samsara-val kapcsolatban minimális előzetes ismerettel rendelkeztem a fejemben, mikor beültem a moziba. Tudtam, hogy nincs szöveg, hogy IMDB-n “documentary” kategóriában van és jó értékelése van, meg hogy 70mm-es filmre forgatták. Úgy emlékszem, láttam a trailert is, de onnan csak annyi maradt meg: “szép képek, gyönyörű felvételek.” A fotós énem ezt látni akarta a mozivásznon.

Hát, én valami egészen mást kaptam. De nem csalódtam, talán mert nem is tudtam, mire számítsak. Nem, a csalódás szerintem semmilyen értelemben nem megfelelő kifejezés erre.

Kivételesen időben odaértünk a moziba. Becsülettel végignéztük a film előtti reklámokat és előzeteseket, aztán elkezdőtött. Az első jelenetben három keleti táncost mutattak. A mozgásuk valahogy hipnotikus, de talán a különösen sminkelt arcuknak köszönhető a hatás. És a zene, amely rám már az elején érezhetően hatott. Egymás után jönnek a képek, hosszabb-rövidebb snittek – és zene, semmi más.

Működik.

Ekkorra már kényelmesen elhelyezkedtem a mozi kényelmes székén, néha eszem a popcornból egy-egy szemet, de nem tömöm magamba. Figyelek. Szemet gyönyörködtető, káprázatos felvételek. Mesterien komponált, fantasztikus fotók, amelyek még bónuszként mozognak is. Hihetetlen tájak, time-lapse (gyorsított) felvételek. Éjszakai képek, szobrok, templomok, kívülről és belülről. Buddhisták egy kolostorban valamiféle képet alkotnak színes homokból. Csak gyönyörködöm. Wow.

És persze mindeközben egyetlen szó sem hangzik el. Egyetlen felirat, képaláírás sincs – semmi, ami megzavarhatná a látványt. Egy összeaszott, mumifikálódott test, feketévé vált bőrrel. Apró borzongás. Elmúlás, halál, az élet körforgása.

Az élet körforgása – később megtudtam, hogy ezt jelenti a film címe, a Samsara szó. De itt szerintem valami sokkal többről van szó.

Azt hiszem, ezen a ponton jöttem rá: bár filmet vetítenek elém, én pedig a vásznat nézem, de ott mégsem egy mozgóképes alkotást látok. Magamat látom. Azt látom, ahogy a szememmel látott dolgokat felfogom és értelmezem. Miket látok a képek mögé, milyen érzéseket keltenek bennem…? Melyik jelenetről mi jut először eszembe…? Mik az adott témában az előzetes ismereteim…? Mit gondolok az adott világról, a képen látott emberekről…? És vajon mit gondolnak mások? Miért van ilyen borzasztó erősen belénk itatva saját, nyugati kultúránk? Mennyire tudjuk elfogadni azt, aki “máshonnan jött”? És ők vajon milyennek látnak minket? Mennyire mások a Föld népei, mint mi itt Európában? Milyen elképesztő kontraszt van a világon? És mennyire ugyanolyan emberek vagyunk mégis mindannyian? Mi ez az egész? Mi az élet? Miért?

Hogy merészelünk humanoid földönkívülieket elképzelni, ha a saját bolygónkon ekkora különbségek vannak…?

Megannyi kérdés, melyekre nincs válasz. Igaz, sokszor talán maga a kérdés felvetése a cél… És a film nem áll meg, pedig némely jelenetét még percekig lehetne nézni, és gondolkodni róla, esetleg megvitatni a mellettünk ülővel – szerencsére ezt majd megtehetjük, ha megjelenik DVD-n. De ennek nem most van itt az ideje: a Föld forog és a táj változik. A kérdések pedig egyre csak jönnek és jönnek. És vajon, miért pont ezeket a kérdéseket tettük fel magunknak?

Erről a filmről azért nem lehet rendes kritikát írni, mert a kritikus saját magát látja a mozivásznon. Hiszen senki nem a szemével, hanem az agyával lát.

És szerintem ez a szövegnélküliség célja; az egész hatást könnyedén agyoncsaphatták volna, elég lett volna elárasztani különböző nem-vizuális információkkal az agyunkat. Hol járunk, mit látunk, hány tonna, hány dollár, hány ember, milyen régóta, hogy hívják. Milyen sok, milyen kevés. Máris lett volna valami vezérfonal, egy fogódzó, ami lefoglalja a nézők agyát. Ami megakadályozta volna, hogy előjöjjön az összes prekoncepció, belső érzés és sejtés. Lett volna egy csomó válasz – és ha válaszokat kaptunk, akkor bizony azokhoz keresünk kérdést. Ekkor láthattunk volna valami gyönyörű dokumentumfilmet, de nem többet. A film objektivitása is kisebb lett volna, hiszen a narrátor szövege erősen befolyásolná az élményt. És akkor nem lenne ez az egész egy tükör. Tükör, ami megmutatja a világot. De közvetlenül a tükör előtt mi magunk állunk.

Amikor kijöttem a teremből, még vagy fél óráig teljesen máshol voltam. Egy percig csak álltam a plázában a korlátnál, és néztem a fényeket, és néztem az embereket. Az agyam kiadta a parancsokat, a testem reagált, de a gondolataim valahol ott maradtak, talán épp Nepál és Namíbia között félúton, valahol a levegőben. A film rendezője nálam biztosan elérte a célját: megragadott és nem eresztett. “Gyere, ezt neked is látnod kell!” És aztán körbevezetett a Földön, és körbevezetett az életen.

Nem tudok erről a filmről többet írni, talán már így is túlzottan belekevertem magam. Talán másnak valami teljesen más dolgot jelent a film. Tényleg mindenkinek javaslom megnézni, aki egy kicsit többet szeretne tudni – magáról.

This entry was posted in personal and tagged , , , , . Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *